Somogyi Gyula: Az én falum, Bakonytamási

A felszabadulás előtt körülbelül 1200 lakosa volt, ma már kevesebb. Elég kicsiny ahhoz, hogy közösség és ne csak „község” legyen – de elég nagy, hogy életképes, az életet újratermelő maradhasson. A háború előtti nagybirtokrendszerrel kétszeresen is zárt falu volt. A külső nagybirtokgyűrű – gróf Esterházy Pálé – tíz, főként bakonyi községben terpeszkedett (Réde, Lovászpatona, Bakonybánk, Bakonyszentkirály, Bakonyszentlászló, Sikátor, Porva, Vanyola, Gyömöre, Szerecseny), a belső gyűrű Gichathalom (gróf Jankovich-Bésán Endre), Hathalom (Jókai Ihász Miklós), Gerencsér (Pannonhalmi Apátság) uradalmakat jelentette.

E kettős gyűrű közepén valamikor a reformáció-ellenreformáció csatározásainak időszakában alakultak így az erőviszonyok, amikor is az én falum a Batthyányak birtoka maradt, a „cuius regio, eius religio” okán evangélikus maggal. Evangélikus dominanciája mindvégig megmaradt, noha a későbbi telepítések és a szomszédos uradalmak cselédeivel való házasságok folytán kialakult egy katolikus kisebbség is.

Módos gazdának számított – figyelembe véve a faluhoz tartozó földek egyik felének homokos-kavicsos természetét – a 40 hold fölötti paraszt. Ilyen talán négy-öt volt a faluban, de gyakran (mint később, a kuláklista összeállításakor kiderült) csaltak a mércével, mivelhogy olyan „holdban” számoltak, amilyet a paraszti rafinéria adott esetben megkívánt. (Adóbevallásnál kat. holdban = 1600 négyszögöl, leány-legénykérésnél magyar holdban = 1200 négyszögöl, de volt még a „kishold” is = 1000 négyszögöl.)

A közigazgatás: egy jegyző, egy segédjegyző és egy választott bíró. Orvos soha nem lakott a faluban, a legközelebbit vagy Pápateszérről, vagy Lovászpatonáról hívhatták. A kifejezési mód pontos: a lakosság többsége számára csupán elvi jelentősége volt az orvosnak, mert vagy nem tudták megfizetni, vagy mert úgyszólván természetes volt, hogy aki nem nagyon beteg, az úgyis meggyógyul, aki pedig nagyon beteg, vagy nagyon öreg – az úgyis meghal.

Az értelmiséget – és ezzel a falu élete fölötti szellemi hatalmat – három tanító (az evangélikus kántor, a „mester”, s a „kistanító” és a katolikus tanító) meg a pap képviselte. Ez utóbbi hivatás ősidők óta a Tatay-családban öröklődött apáról fiúra. A faluból (a parasztokból) énelőttem egyetlen értelmiségi került ki.

Mint ahogy mindent a lényegig leegyszerűsítettek, gyerekkori falum törvényei is végtelenül egyszerűek, áttekinthetőek és magától értetődőek voltak. Alapjuk a munka (a „dolog”), az adott szó és az úrgyűlölet. A legszegényebb zsellér is a maga gazdája volt, nemigen tapasztaltam „szelíd alázatot”. A lopás itt egyszerűen ismeretlen fogalom, még a cigányok is legfeljebb a hullott gyümölcsöt szedték fel az útra kihajló fák alól. A falunak öröklött, természetes öntörvényei voltak. Például gyereknek imádság-harangszó után az utcán nem volt helye. Ha egyet is találtak, kezénél vagy lábánál fogva végighúzták a „folyóban” (ez a falut átszelő Gyűrűs-patak). Az este a legényeké. A legénnyé válás azáltal történt meg, hogy „elbírta a zsákot”, vagy ha bevették a bandába kaszálni. Az „elbírta a zsákot” azt jelentette, hogy legalább fél napig a cséplőgépnél, a „masinánál” zsákolt, legalább 50-60 gabonával telt zsákot felhordott az élesfokú létrán (mezítláb) a gazda padlására. A kaszálás pedig, hogy nem „bajszolt”, nem hagyott levágatlan szálakat a kaszája. Elég kemény törvények voltak ezek, de ettől kezdve mondhatta el az apa, hogy legényfia van. Ettől kezdve lett szabad az ember; be lehetett menni a kocsmába, gabonalehordáskor a felnőttekkel egy asztalnál enni, távoli rokon lakodalmán képviselni a családot – és persze kódorogni a faluban, más falukban, a búcsúban, s ott aludni, ahol jólesik: boglyában, szénapadláson, a komájánál – merthogy mindenki választott magának komát, ami valóságos vérszerződést jelentett, például verekedésnél.

A legény-leány kapcsolatoknak is megvoltak a saját törvényei. Más fokozat, ha legények-leányok csoportosan mentek végig a falun, más, ha csak kettesben, és az utolsó fokozat, ha (úgy jó távolról) fogták egymás kezét – ez már a házassági szándék kinyilvánítása volt. És nem lehetett csak úgy csalfáskodni! Ha valamelyik lány feltűnően így tett, kegyetlen büntetés várt rá. A szeretője (akkor ez még nem azt jelentette, mint most) a bálban vagy a búcsúban „kimuzsikáltatta”, az anyjával együtt, aki természetesen szintén ott volt. Ez úgy zajlott le, hogy a legény a tánc szünetében odarendelte a cigánybandát, ahol a lány és az anyja ült, és húzatta nekik a „vakpalit” (ami a Rákóczi-induló sajátos felfogású és hangszerelésű változata), majd a „bűnöst” kikísérték az utcára. Nem emlékszem, hogy valaki nem engedelmeskedett volna.

Aki nem tudott jól kaszálni, az szinte félember volt. Egyetlen minősítés járta: a „rongyember”. Ezt alkalmazták a szószegőre, a sokat ivóra (pedig hol volt az a mai részegeskedéstől!) és a hanyag, lusta dologkerülőre. Még a bölcselkedések, mondások is a munkával kapcsolatosak. A kétarcú, alakoskodó emberre azt mondták: „ennek is kétfelé fog a kaszája”.

Az én falum parasztjai ezermesterek voltak a maguk nemében. Létezett ugyan bognár, kovács, asztalos, suszter, de őket csak igazi szakmunkára vették igénybe, egyébként a kisparaszt is, a zsellér is mindent maga fabrikált, az iparosjellegű munkától kezdve (építkezés, kútásás, szerszámkészítés, varrás) egészen az ember- és állatorvoslásig. A görbe szeg is szeg – mondták -, ki lehet egyenesíteni.

12-14 éves korom óta tudom, mit jelent egy asztag oldalában levő kis deszkatámasztékon állva kévét hányni fölfelé, hogy minél magasabb, minél kisebb felületű legyen a rakás, az „eső végett”. Napon 40-50 fok lehet, és hull, hull a nyakadba, füledbe, egész víztől csepegő testedre a por, törmelék, polyva, s égeti, csípi a bőröd minden pórusát. De tudom azt is, mit jelent méteres hóban fát dönteni, irtani, hasogatni. Ha megállsz, egyszerűen nem érzed a tested, percek alatt fagyott, gémberedett lesz. Kesztyű volt ugyan – egyujjas, anyák, feleségek által „barkácsolt” -, de kesztyűs kézzel nem tudod a fejszét a hasítékba vágni. És próbáltál volna lejönni az asztagról, hogy „melegem van!”. Nem is értették volna, nem volt értelme. Hát persze, mindenkinek melege van, a nyár az olyan – de attól nem állhat a munka. Az egyenletes, csöndes esővel senki nem törődött, a szántást, trágyahordást nem akadályozta – „csak a bőrödig ázol”. Az amúgy is kajla kalapot (a „viselőt”) a tetején „kigömbölyítették”, hogy ne álljon benne a víz, szekéren, kocsin állva hajtottak, hiszen ki az a marha, aki még le is ül, amikor esik az eső?

Hanem a hó meg a jég! Volt olyan tél, amikor a zsúpfödeles házunkat egészen az ereszig behordta, hogy valóságos lövészárkot kellett vájni a hóban a kapuig, a kútig, az istállóig. Talán öt-hatéves lehettem, de már a borjúkat őriztem a réten, és olyan jégeső jött, és olyan kicsi voltam, hogy édesapám a kötényébe takarva vitt haza.

Az én falumat inas szíj-emberek lakták, naptól-széltől cserzett, korán ráncos arcú, a sok zsákolástól vastag, hosszú nyakú, hajlott hátú, kisebbfajta ólajtónyi tenyerű parasztok. De a derekuk egyenes volt. A kétholdas zsellér is a maga gazdája volt, rogyásig dolgozott, de nem alázkodott meg. Emberfeletti és emberszaggató volt a földéhség. A zselléré, hogy szabadabb, függetlenebb legyen, a módosabb gazdáé, hogy a gyerekei közötti osztozkodás után is mindegyiknek még életképes nagyságú (8-10 hold) földje legyen, ami biztonságot, házasságképességet adott.

Nem akarok az idő megszépítő távolából idillt rajzolni a falu egységéről. Természetesen itt is érvényesült a „suba a subával, guba a gubával” elv és gyakorlat, de ismeretlen a pengeéles választóvonal. Még azt is megkockáztatom, hogy a rokonsági, sőt szinte nemzetségi jellegű összetartozás-elkülönülés törvényei a gazdaságiéval csaknem azonos súlyúak voltak. Mindez abból adódik, hogy az egész falu tulajdonképpen néhány család összekuszálódott vérségi láncolata, ahol még a második unokatestvért is testvérnek tekintik, az első unokatestvér-kapcsolat pedig alig különbözik az édestestvérekétől.

A falusi osztályellentéteket már sokan és sokszor megírták; én csak egy falumbeli szokást tehetnék hozzá, ez egyben adalék a paraszti büszkeséghez is. A zsellér bérért nem ment volna el a nagygazdához dolgozni, hanem csak „segíteni”. Ez egy jövőbeni, még meg nem határozott „viszontsegítés” fejében történt, vagy azért, hogy a módosabb gazda rétjén, gabonatábláján részesaratási jogot kapjon a „segítő”. A „viszontsegítés” rendszerint fuvarozás volt, mivel a zsellérnek legfeljebb két rossz tehene volt, amiket igázott is, fejt is. Lova, ökre csak az igazán módosoknak volt (20 holdon felül). Az ökröt egyébként a leghaszontalanabb jószágnak tartották – minthogy az is: se nem bika, se nem tehén. Csak ökör.

A lakosság elhelyezkedésében kifejeződtek a vagyoni, „faji”, vallási viszonyok is. Három alapvető és jellemző szektor: a főutca (természetesen Kossuthról elnevezve) a Dombszerrel együtt, a „major” és a „maza”. A főút mentén laktak (foglalkozásukból adódóan) a zsidók, valamint itt és a Dombszeren a módos gazdák, a „major”-ban az uradalomból betelepedett katolikusok, a „mazán” a zsellérek és a cigányok. Hogy a „maza” szó honnan ered, nem tudom, de jellegét kifejezi az, hogy van egy mellékutcája, aminek a hivatalos neve is Ötrongyos (öt rongyos család lakik benne).

Hogy kinek hol volt a földje, az értelemszerűen megmutatta a tulajdonos vagyoni helyzetét és a föld minőségét. Ha például valakinek a Zsöllérpáskomban és a Gazdapáskomban is volt földje, az a család valamikor vagy fölfelé, vagy lefelé házasodott. A 45-ös földosztás során kiosztott földeket, függetlenül attól, hogy milyen nevű határrészből szakították ki, következetesen (mindig is úgy éreztem, pejoratív módon) Sztalin-birtoknak hívták.

Nem volt különösebben jellemző díszes népviselet. A felszabadulás után már nem, de előtte még sok idősebb paraszt viselt nyáron bő gatyát. Se alatta, se fölötte semmi. Tartós, szellős, egészséges. A férfiingek is – a „visellők” – jobbára len-kender keverékanyagból készültek. A mosás: szapufával, mángorlóval, hamulúgban. Az ünneplő ing nyakban kétgombos, szinte az állig begombolva. A férfiak legfontosabb ruhadarabja a kalap volt, szinte tárgyiasult formájaként a büszkeségnek. Kalap nélkül soha, sehová. Ez tette az embert emberré, amint a korona a királyt királlyá. Egyben természetes és racionális védekezés a napszúrás ellen. De a fejfedő tükrözte a társadalmi és vagyoni helyzetet is, a szegényebbje csak „kajlakalapos” meg „ferdekalapos”. Kucsmát télen csak a módosabbak hordtak, „asztrigánnak” hívták. A lábbeli rendkívül egyszerű volt: Szent Mihály naptól – csizma, Szent György naptól meztélláb. Bakancs már csak a háború közeledtével került a lábakra.

A téli parasztruha sötétkék vagy fekete posztó, a nadrág is bélelve, úgy hívták, „furugla-nadrág”. Még elsőéves egyetemista koromban is hordtam szegény meghalt apámét. Valamirevaló fiatal paraszt télikabátot nem viselt, az a „kehesek” és az idősek viselete volt. De nem ám hosszú télikabát; bekecsszerű, ferdezsebes mikádó. A sál vagy az ötujjas kesztyű a girhes, fázós urak módija. Az asszonyok ráncos, hosszú szoknyát hordtak, előtte „esszi” (egyszélű) kötény némi díszítéssel, fölül „blujz” – fodrosan, farkasfoggal, a „mellyet” elszorítva – és „deliner” (berliner) kendő. Kabátot nem ismertek. A fejen keszkenő, valami dísszel.

Ma már senki sem tudja sem a cigányokról, sem a zsidókról, mikor s hogy telepedtek le a faluban. Nekem pedig eszemben sincs valamiféle idilli képet festeni e hármasság harmóniájáról – mert tény, hogy a paraszt mindkettőt lenézte. Nem faji alapon, a fajelmélet pestise lepergett róluk, talán ösztönösen érezték irracionalitását. Mindenkit a munka szemszögéből néztek – és munka csak a paraszti munka. A cigányokat a ronda beszédük miatt is megvetették. Én magam szinte össze voltam zárva velük, egy utcában laktunk. A körülbelül 100 főnyi cigányság idénymunkából, teknővájásból, ürgeöntésből, csík-halászásból és persze „bazseválásból” élt. Zárt házassági közösségekben, nagycsaládokban, összetartásban, de teljesen nyitottan a parasztok felé – a kontaktusteremtés életelemük és életfeltételük volt. Négy-ötéves koruktól jól bántak a vonóshangszerekkel (a cimbalmos már arisztokratának számított).

A faluban négy zsidó család élt, életszínvonalukat tekintve talán kis- vagy középparaszti szinten, az egész magyar zsidóság anyagi körülményeihez képest periferikusan, szinte páriasorban. Ne várja tőlem senki, hogy valami humánus, önigazoló, „a zsidógyerekek a legjobb barátaim voltak”- mesével lépjek színre, mert nem igaz. De az ellenkezője sem. Nem belőlem, hanem a falu parasztjainak megrögzöttségéből következett, hogy a cigány „a” cigány volt, a zsidó „a” zsidó. Faluszociológiai tanulmányt lehetne erről a szimbiózisról írni, ahogyan a három fajta élt, munkamegosztásban. Abban, ha apám azt mondta: „hozz egy pakli dohányt a zsidótól”, csak a foglalkozásbeli és persze vallási elkülönülés jutott kifejezésre. A szimbiózis egyébként is könnyű volt, mert csak a temetések folytak zsidó rítus szerint, a gyerekek különben éppúgy, éppolyan iskolába jártak, mint a parasztgyerekek, éppúgy játszottak porban, padláson, leventetéren.

 

Kortárs, XXX. évfolyam 10. szám, 1986 október, 92-96. p.